Fenyves Balázsnak hívnak, huszonhat éves vagyok, de sokan csak Fenyőként ismernek a táborban, amely tábor idén nyáron ünnepli tizedik születésnapját. Jómagam a kezdetektől ide tartozom, ezért amikor valamilyen szervezkedés folyik, mindig hangot adok a véleményemnek, ezen kívül az utazásokat és meccsbelépőket állandóan én szervezem.

 

 

Mint azt a fentiekben említettem, idén leszünk tíz évesek, egészen pontosan 2002-ben alakult a társaság.

 

 

Előbb a kezdetekről. A 2002-es évben sok idő után újra másodosztályú focicsapat alakult városunkban, ám a régi nagy elődök már nem jártak ki a stadionba, legalábbis nem olyan és szervezett létszámban, mint a korábbi sikeres esztendők alkalmával. Akkoriban egy elég fiatal átlagéletkorú társaság alakult ki, nagyjából mindenki gimnazista korú lehetett. A sportot mindenki szerette, a labdarúgást ezen belül is kifejezetten, ezért nem jelentett gondot számunkra a motiváció. Ezen kívül az egység is jó volt, sok baráti kapcsolat alakult ki abban az évben, ami a mai napig tart. A jelenünkről annyit, hogy a tábor magja most is az alapító brigád, csak azóta már mi is benne vagyunk a korban. A mögöttünk álló tíz évben több száz torokból szólt már a „Hajrá, Eger” rigmus, de sajnos mindig elkoptak az emberek, így soha nem tudtunk egy bizonyos létszám fölé érni. A labdarúgás egy év után megszűnt, aztán jött a vízilabda, ahol már nyolc éve jelen vagyunk. Ezzel kapcsolatban úgy vélem, és nagyképűség nélkül állíthatom, a világon egyedülálló, ami Egerben folyik szurkolás alatt. A Bitskey Aladár Uszoda mára fogalommá vált a pólóvilágban, és nem kizárólag a benne játszó csapatok, sokkal inkább az atmoszféra miatt.

 

 

 

A kezdetekben akadtak olyan régiek, akik próbáltak belőlünk ultrát nevelni, de az igazság az, hogy erre nem igen volt kapható a társaság. Az ultra élet, szemlélet abban a tekintetben érvényes ránk, hogy a végsőkig, jóban-rosszban buzdítjuk a csapatunkat és ha lehet, idegenbe is elkísérjük az együttest. A mentalitásunkra leginkább az lenne a jellemző, hogy egy baráti társaság vagyunk. Ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy van egy kispályás focicsapatunk is, ahol a táborból többen is rúgják a bőrt. Soha nem keressük a balhét, bár az igazsághoz hozzá tartozik, az elmúlt években voltak olyan tábortagok (most már nem), akik próbálták élezni a feszültséget. Úgy gondolom, hogy a vízilabdasport lelátóin rendre érvényesülni tudunk, mi több, szerintem hangunkkal dominálni is.

 

 

Mint azt korábban megfogalmaztam, egy nagy baráti társaság a rugója az egésznek. Az uszodától száz méterre található törzskocsmánk, a Békafütty Söröző nem csak a meccsek előtti találkahelyünkként funkcionál, hanem egyfajta társadalmi színtérként is. Hétköznap ide jövünk kispályás meccs után, vagy ha bármilyen mérkőzést nézni szeretnénk a TV-ben, akkor kivetítőzni is ide járunk. A kocsma törzsközönségével (az idősebb korosztályból kikerülő, naponta soha sem szomjasan hazatérő egyénekkel) is jó a kapcsolatunk, ők is kijönnek az uszodába és szurkolnak, ahogy csak tudnak. Ezért is mondom, hogy mi nem vagyunk egy tipikus ultra csoport, ám ettől még jó az, amit csinálunk.

 

 

Szerencsére sok ilyen volt, a külföldi túráink mindenképpen ide tartoznak. Pár éve alatt megfordultunk Nagyváradon, a LEN-Kupa meccsre több mint húszan utaztunk, egy éve az Euroligában pedig Rijekába is ellátogattunk, ahol sikerült egy teli, ötvenes busszal elmennünk. Na, ott aztán olyan hangulatot csináltunk, hogy a horvát rezesbandát be kellett indítani, hogy ne csak az egri dalokat lehessen hallani. Belgrádban is többször megjelentünk már a Partizan uszodájában, igaz, ide autókkal mentünk, maroknyian. Létszámban a rijekai volt a legjobb külföldi utunk, én mégis a legemlékezetesebbnek az Olaszországi kalandunkat említeném. Ha jól emlékszem, húsz fővel utaztunk el, repülővel Milánó-Bergámóba, ahonnan még háromórás buszozás várt ránk, mielőtt elértünk Recco városába.

A hazai viszonylatokban, próbálunk az összes idegenbeli rangadón részt venni, ám ez sajnos nem mindig jön létre, vagy nem mindig olyan létszámban. A nagy riválisaink közül (Vasas, Honvéd, Szeged) utóbbi elég messze van, ezért az mindig költségesebb dolog. Büszkék lehetünk arra, hogy a szervezésünkben az idei férfi vízilabda döntő mindent eldöntő meccsén, a fővárosi Komjádi-uszodában 600-700 egri drukker szoríthatott a csapatnak. Ezt még az ellenfél játékosai, edzői, vezetői, sőt, a szurkolói is elismerték. Továbbá arra is büszkék vagyunk, hogy a világszinten még a férfiakénál is kisebb nézettséggel bíró női szakág találkozóira is kijártunk. Nem csoda, hogy pár hete a BVSC-vel szemben vívott győztes finálé utolsó ütközetén több mint 1600-an voltunk kint a Bitskey-uszodában. Most pedig készülünk az idei harmadik pólós döntőnkre, mivel a város másodosztályú együttese, az Eszterházy Károly Főiskola gárdája a Kecskemét ellenében vívhatja ki az első osztályban való szereplést. És hát, végül, de véletlenül sem utolsó sorban meg kell említeni a hazai, telt házas rangadóinkat, amikor 3000-3600 fő körül ingázik a közönség, és frenetikus a hangulat.   

 

 

 

Kifejezetten jó a kapcsolat. Jómagam vagyok a kontaktszemély, ha bármi féle megbeszélni való lenne. A csapat játékosai szeretnek minket, de igaz ez fordítva is. Akit viszont a leginkább kedvelünk, az úgy gondolom, Gerendás György vezetőedző. A médiában sok hülyeséget lehet róla olvasni, sokszor fel is fújják a meccseken látott kirohanásait, de Gerendás Gyuri mindig kiáll a csapatért és a szurkolókért is, ami számunkra végtelenül szimpatikus dolog.

 

 

Azt mindenekelőtt le kell, hogy szögezzem, nyolc éve járunk vízilabdára, így nem tartozunk a legidősebb táborok közé. Az ugyanakkor vitathatatlan, hogy meghatározó táborrá váltunk. A Vasassal szemben mindig nagy hangpárbajt vívunk, ami zárult már sokfajta eredménnyel. Nekik ugye ott van a focicsapatuk (most már nekünk is), amelynek a szurkolói néha az uszodába is kijöttek. Az olykor tapasztalható feszültség az ő oldalukról egyértelműen a focidrukkerek miatt volt. Persze, nálunk is akadtak olyan emberek, akik kreálták és vágyták a balhét, de úgy érzem, ez mára a múlté. Rajtuk kívül a két éve megjelent debreceni különítményt említeném, akikkel máris konfliktussal kezdődött a kapcsolatunk. Szegeden és a Honvédnál maroknyi a különítmény, velük azonban egyaránt nagyon jóban vagyunk.

 

 

Lelkesedés, hűség és a barátság.

 

 

 

Ezt most korai lenne megmondani, mert bár korábban (az előző szezonban, de még ősszel is) jártunk ki focimeccsekre, de ahogyan mondani szokták, szar került a palacsintába. Egy-két tőlünk kivált taggal megromlott a viszonyunk, és ha ez nem rendeződik, akkor maradunk csak a pólónál.

 

 

Mindig megfogalmazzuk magunkban, hogy jó lenne emelni a létszámot, mondjuk szerintem ez a legtöbb helyen így van. Én úgy látom, hogy a hosszú évek alatt kialakult egy olyan mag, ami jóban, rosszban kitart egymás és a csapat mellett. Ezt a vonalat kell továbbra is képviselnünk, bízva a jó eredményekben, és abban, hogy jövőre olyan külföldi csapatokkal is szembe kerülünk, ahová el tudunk utazni.