Volt alkalmam megtekinteni a tegnap esti Anglia-Olaszország meccset, amit a húgommal együtt néztem meg. Igazából az egész EB idejére jómagam is bojkottot fogadtam meg, nem is hiányzott a pénzéhes foci látványa, de belementem, egye fene! Mivel mindketten angol fanok vagyunk, természetes, hogy az angolokért szorítottunk.

Már maga az, hogy angol-olasz. Szurkolói szemmel nem is volt csalódás, habár az angol drukkerek jobban kitettek magukért, de azért az olaszoknak sem volt okuk szégyenkezésre. A kezdés a szokásos. Himnusz, lepacsizás miegymás. Húgom leült vízipipázni, jómagam a fotelban foglaltam helyet, sajnos sörre és egyéb finomságra nem gondoltam, szóval be kellett érnem a természetes ásványvízzel (mint az állatok!). Kezdődött a meccs jött az első Hajrá Anglia! felkiáltás, a húgom addig vígan pöfékelte a vízipipa füstjét. Kedvenc időtöltésünk az volt, hogy Gundel "szakkommentátor" tevékenységét szidtuk (itt látszik, hogy manapság mindenkiből lehet kommentátor illetve "szakértő"), jókat lehetett röhögni az érthetetlen szövegelésén, mindenről kommentált, csak arról nem amiről kellett volna.

Az első félidő nem volt nagy eresztés (nem bánom ezek után sem, hogy kihagytam az EB nagy részét), az angolok helyzeteinél felhördülés, ováció, taps volt, az olaszokat meg kinevettük, ha kihagyták a lehetőséget. Én egyfolytában a lelátót sasoltam, a meccset néha háttérbe szorítva hallgattam a szurkolók énekléseit, rigmusait. Ez volt az egyik legmeghatározóbb tényező, fantasztikus volt hallani, hogy majdnem felrobban a stadion, annyira zengenek a szurkolói énekek. Azért voltak nagy helyzetek, ja és volt Balotelli is, akit mind a ketten eléggé szidtunk. Nem a játékáról szólt a mérkőzés, hanem a folyamatos duzzogásáról és a csapkolódásáról (egyszer nem nyújtott segítő kezet annak, akit elkaszált), olyankor mind a ketten hangos szitokáradatban törtünk ki. Igazi élmény a húgommal együtt ordenárézni egy meccsen! Maradt az első félidei langyoska eresztés, habár meg volt mindkét félnek a maga esélye a vezetés megszerzésére, egyik sem élt vele.

A félidőben aztán elemeztük a meccsen történteket,  kimentem egy laza sárgára, meg a macskát kényeztettem egy kicsit, aztán vissza a második félidőre. Gundel is visszatért (hogy minek, azt még ma sem tudom) és folytatta a hülye dumáit. Most az olaszok vették át a vezető szerepet a pályán, a lelátón viszont továbbra is az angolok domináltak. Meg is jelentek a "sárga köpenyes rohamosztagosok" (ahogy Gundel hívja őket), viszont komoly atrocitás nem történt, nem tudjuk, hogy mi indokolta a sárga köpenyesek demonstrációját. A második félidőn tudtam volna aludni, ha nem azt láttam volna, hogy majdnem gólokkal kapnak ki az angolok. Kb 2-3 alkalommal láttam bent a labdát a kapuban. A húgommal együtt nemegyszer kaptunk szívinfarktust (na jó ez túlzás!), a meccs végére már körvonalazódott bennünk hogy ebből hosszabbítás lesz. 2x15 perc, előtte kis szünet, fontos dolgok intézése. A 2x15 perc alatt voltak helyzetek, a szurkolók továbbra is folytatták amit már megszoktunk tőlük. Ekkor már nagyon későre járt, el is fáradtunk, de húgom már mindenképp a tizenegyes rúgásokat várta. Nem csalódott, hiszen a hosszabbításban sem esett gól. Jöhettek a tizenegyesek!

Akik jól lövik a tizenegyeseket, azokra a tippünk be is jött, Pirlo például egy szemtelen "rúgással" vette be Hart kapuját. Young szétrúgta a kapufát, mi meg szétrobbantunk a méregtől, majd ráadás a végén, amikor a BL győztes Chelsea "sztárja", Ashley Cole rúgja meg elég balfaszul a labdát (laposan és gyengén, te Úristen!), ami csemegét jelent a jól helyezkedő Buffonnak. A kegyelemdöfést Diamanti adta meg, aki belőve a tizenegyesét elődöntőbe repítette az olaszok válogatottját.

Ennyi volt kb. az esti esemény, a húgom jobban bánkódott, mint én. Én már az egész EB-t csak egy nagy üzletnek tekintem úgy is álltam hozzá a torna elején, de mondom egye fene, azért ezt a meccset megnézem, majd csak továbbjutnak az angolok! Hát ez nem jött be. Úgy látszik, nem hozok szerencsét a csapatnak.

A meccset követően aztán nyugovóra tértünk.