Képzelt(?) cikk egy szurkolótárorról, amely nem tudott hosszú életű lenni az idő folyamán adódó problémák miatt, viszont a rövid életében elég szépen muzsikált. Hogy tényleg van-e ilyen, azt csak ti tudjátok (meg én)!

Egyszer volt, hol nem volttal is kezdhetném, de nem teszem. Régen volt,  a szép élményeket érdemes megőrizni, azok soha sem múlnak el. A történet is mutatja, hogy miért szakadnak szét táborok, miért alakulnak ki új csoportok egy adott táboron belül. Olvassátok el figyelmesen, tanulságos!

Egyszer régen pár jó barát elhatározta, hogy egy szurkolótábort szervez a kedvenc csapatának. Mivel  a csapatnak eddig még nem volt szervezett keretek között működő csoportosulása, a kezdetek elég nehézkesek voltak, de ez volt az az idő amikor még boldogan ugrottak fejest az ismeretlenbe. Elkezdték szervezni a tábort, gyűjtötték össze az embereket, zászlókat, sálakat intéztek, tanakodtak a neven. Boldogságos időszak volt ez, hiszen mindenki epekedve várta, hogy na, csináljunk is valamit, teremtsünk valami újat a városban!

Ment is minden mint a karikacsapás, első meccs, bemutatkozás, mindenki szurkol, zeng az egész lelátó. A "tudatlanok" csak nézték őket, nem értettek semmit, páran fancsali, egyesek csodálkozó tekintettel. Ezek meg mit csinálnak? Hiszen ilyen még nem volt itt? Másoknak tetszik amit csinálnak, akarnak is csatlakozni, mondván, hogy van jövője amit ezek a srácok csinálnak. Lassan-lassan meg ismeri őket a publikum, hiszen ők azok, akik életet, színt visznek a néha kongó lelátóra. Ők, az ultrák. Előbb-utóbb úgy is megszokják, hogy van egy szervezett csoport, aki minden körülmények között a csapat sikeréért szorít. Talán majd elfogadják őket és kevesebb lesz a fancsali tekintet.

Jöttek a meccsek és hol jól muzsikált, hol rosszul szerepelt a brigád, néhol akadtak hangulati problémák, de azért büszkék lehettek magukra akik eme mesterséget művelték. Drapériák, zászlók, molinók, eszméletlen sok dalszöveg, rigmusok. Ezek a kellékek amivel dolgozni tudnak, nekik ezek a munkaeszközök. Ment is a dolog, respekt meg volt, akik meg piszkálták őket, azok megjárták. Elég szép hírnévre tettek szert, bár nem sorolták magas helyre őket, de a tiszteletet megkapták. Hazai és idegenbeli meccsek, mindenhol képviseltették magukat, mindenhol jó hangulat volt, főképp idegenbe. Akkor érezhették hogy övék a világ. Idegenül bóklászni az ellenfél városába, csodálatos...ki mit gondol, azt meg úgyis leszarja mindenki. Alkohol is volt, hohó! Csúsztak a sörök és rövidek, alapozva a hangulatot, a meccs előtt és után is. Valamivel alapozni kellett. Hangulatuk megvolt a meccshez, hiszen egész héten mindenkit a hétvégét várta és a meccseket, az alkohol még + lelkesedés volt, ami jól jött. Teljes gyönyör. Minden rendben, akadnak holtpontok, de a tábor egy emberként harcol ellene és a siker sem marad el. A tábor mindig talpra áll. Meccsek, bulik, tombolás. Minden szép.

Aztán kezdődik a hanyatlás. Megtörik pár tag lelkesedése, ami kihat a táborra is, csökken a létszám, még van amikor jó a hangulat, de már kezdődik valami, ami nem éppen kedvező hatással van a táborra. Konfliktusok  a táboron belül, széthúzás, kimaradnak a meccsek, a tagok nem beszélnek egymással. Sokszor próbálják talpra állítani, visszacsinálni a menthetetlent, találkozókat szerveznek, próbálják megbeszélni a konfliktusokat. Minden héten megbeszélés, amire kevés ember megy el. Itt már érződik hogy valami rossz fog történni, ezt már a csapat és a vezetők is tudják, hiszen romlik a szurkolás minősége. Ők látják kívülről is. Viszont nem lehet megmenteni a tábort a széteséstől, akárhogy is próbálkoznak.

Végső stádium következik, a tábor széthullva, az emberek vitatkoznak azokkal, akikkel hónapokkal együtt még vígan énekeltek és söröztek. Teljes összeomlás. Aki szeretett meccsre járni eddig, az most undorodik az egésztől. Az emberek egymásra mutogatnak, mindenki a hibást keresi. És nem tudják felfogni hogy amit eddig évekig csináltak, az többé nem létezik.

Hiszen nem a csapat volt a legfőbb összetartó erő, hanem a barátság, a bajtársiasság...